Mit mutat negyven fölött?
Gyakran nem azt, amit szeretnénk látni. Vagy csak láttatni szeretnénk? Elhisszük magunkról, hogy láttatunk? Ezek a kérdéshalmok gyakran megfordulnak a fejünkben negyven fölött. Valaki bevallja, valaki nem. Valaki nem vallja be, de lelke mélyén foglalkoztatja a gondolat, hogy mit mutat, hogyan látják, hogyan akarja, hogy lássák.
Felöltözöm valami szépbe. Mi a szép? Amiben szépnek érzem magam, amiben komfortosnak, kényelmesnek. Ami picit takar, de nőies. Amihez éppen kedvem van, és amiben abban a pillanatban azt érzem jól nézek ki.
Sminkelek, most már csak természetesen. Mintha napsütötte arcpír lenne rajtam, mintha nem lenne fáradt a szemem, mintha nem tört volna meg soha az élet. Éppen, hogy. Szemem se festem már erősen, nem kell, hogy az legyen a fókusz. Natúr és barna összes árnyalataival belecsempészve a púderszín csodálatos árnyalatait is. Számra se teszek erős rúzst, pici fény, pici élettel teli szín és ennyi. Nem áll már nekünk jól az erős smink, a harsány szín. Nevetségessé tesz, öregít, és kiemeli az összes ráncot, még azt is, ami csak feltörekvőben van.
Hajamat megfésülöm, és régi hullámaimat keresve még rátekerek a hajsütőmmel. Ilyenkor jut eszembe, hogy utáltam a göndörödő hajfürtjeim. Most hiába sírom vissza, még a nedves levegő hatására sem kunkorodik már be, de megbarátkoztam vele. Idő volt, sok, míg elfogadtam, hogy csodás hajkoronámat már soha nem kapom vissza. Így megbékéltünk egymással, és mindent megteszek érte, hogy mindig a legjobb formát hozzam ki belőle, és úgy ápoljam, ahogyan csak megérdemli.
Szeressétek a göndör fürtjeiteket, amíg lehet…..
Megelégedetten belenézek, majd a szememben. Elmosolyodom, és boldog vagyok, ahogy vagyok.
Útra indulok, és úgy járok-kelek az utamon, mint 25 évvel ezelőtt is jártam. Úgy érzem repülök, suhan utánam a ruhám alja, a hajam fürtjei aranylóan csillognak a napfényben. Mosolygok mindenkire, mert arra gondolok, mi gondunk lehetne, hogy ezt ne tegyük.
Aztán egyszer csak belenézek. Ugyanúgy, mint reggel, csak egy másik helyen. Egy kirakat, amiben tisztán látom magam. Vagy mégsem tiszta? Ez lehet piszkosabb, lehet más a háttér, lehet, hogy torzít? Megijedek, visszalépek, újból belenézek. Neeeem, ez nem lehet, hogy ezt mutassa. Megijedek. Keresek egy másikat, amibe belenézhetek. Reggel hazudott nekem. Én nem ezt láttam. Hova tűnt az a 25 év? Hírtelen minden megváltozott. Már nem mosolygok, és nem is nézek senki szemébe. Gyorsan el akarok tűnni, és szinte magam alá rántom a ruhám – gyere már, tűnjünk innen.
Keressük magunkat, időnként megtaláljuk, belenézünk, aztán megharagszunk rá, mert hazudott nekünk. Vagy nem? Ezek vagyunk, csak néha a lelkünket látjuk, néha a fizikai testünket. Hol tudunk egyesülni, mibe nézzünk, hogy azt lássuk, akik legbelül vagyunk?
Hol van az a T Ü K Ö R……
