Volt egy álmom…
Volt egy álmom, ami annyira erős volt. Energiát adott, és nagyon felszabadító volt. Boldogságot és szabadságot éreztem. Nagyon erős volt az energia, a rezgések, amit az álmomban éreztem, és miután felkeltem. Nagyon sok ember között voltam, dolgoztam. Akik hasonló rezgéssel működtek. –Bár itt nem is helyén való a „dolgoztam” kifejezés. Miért is létezik ez a szó. Éltem inkább, és léteztem– Ez a sokszorozódás olyan erőt sugárzott és boldogságot, amit talán akkor éreztem, amikor az esküvőmet szerveztem, és minden részét én raktam össze, még a dekorációt is én terveztem, és készítettem el.
Az érzés, ami nagyon erős volt a szabadság érzése, a gondolatok szabad áramoltatása, felszabadulás, és a kreativitás teljes megélése. Elképesztő volt.
Voltunk majdnem százan, és ötleteltünk, feladatot oldottunk meg, alkottunk, együtt gondolkodtunk, terveztünk, mégis mindenki tudta a dolgát, sokat nevettünk, és egymás gondolatait, ötleteit fűztük tovább.
Mostanra megint egy hatalmas küszöb előtt állok, ahol át kéne lépnem egy új dolog felé, de még nem érzem ezt az erőt. Egyszer már át kellett lépnem ilyen magas küszöböt, mikor 14 évvel ezelőtt gyönyörű otthonunkat kellett elhagynom, hogy szabaduljak az akkori terhektől, ami elég súlyos volt. Ott végül átlöktek a küszöbön, mert látta az a valaki, hogy a hezitálásomat a félelem uralja. Ő ismert, és hitt bennem, nem engedte, hogy a félelem rabja legyek. Néha jó volna ilyen valaki, aki csak meglök hátulról, hogy könnyebben átlépd azt az „akadályt”.
Hiszek magamban, de a félelem nem hagy békén most sem.
Milyen érdekes megtapasztalni, ha olyan környezetben vagy, olyan társakkal, akikkel együtt rezegsz, akikkel hasonló az energia mennyire emelni tudnak, ha viszont olyan társaságod van, ahol dominál a negatív energia, akkor a mélybe húz. Milyen érdekes megtapasztalni, ha van olyan ember, aki beléd lát, hisz benned, elhisz téged, és lát is, nem csak néz, az mennyire felemelő tud lenni, és erősíteni tud. Viszont, ha valaki a félelmeid táplálja, és a problémákat sorakoztatja mennyire lehúzó. Ami pedig még mélyebbre ránthat, az a hallgatás. Ha nincs semmi válasz reakció, interakció, akkor az teljes megsemmisülés. Kérdés mindig az, te mennyire tudsz ebből felállni, és kijönni. Kérdés ilyenkor, hogy magadat kell meggyőzned, vagy kell e a másikat is? Vagy egyáltalán meg kell e győzni bárkit is?
Szabad e ennyire szárnyalni? Lehet e ezt a harmóniát érezni, amit hajnalban éreztem, hogy emberek kiegészítik egymást, nem elnyomják, és lehúzzák. Létezik, hogy emberek egymást felemeljék, és az már önmagában mind a két embert építi? Néha azt gondolom egyedül vagyok ebben. Néha azt gondolom velem van a baj. Néha azt gondolom egyedül vagyok ebben a világban. Néha azt gondolom nekem más világom van.
Mégis hiszek abban, hogy szép a világunk. Mégis hiszek az energiákban, a rezgésekben. Hiszek a kapcsolódásokban, és hiszek abban, hogy alkotni, újat építeni egy nagyszerű dolog és kiváltságos!