Egyre gyorsabban. Én még akkor születtem, amikor még kint játszottunk az udvaron, és a háttérben a macskák nyávogtak, a kutyák ugatását, a madarak csiripelését lehetett hallani, és ezeket valóban meg is hallottad. Valakinek volt malaca, csirkéje, nekünk is egy ideig. Nem igazán voltunk egymással barátok, mert nem szerettem a szagukat, a piszkot. Inkább ezerszer takarítottam a házat, minthogy velük kelljen foglalkozni. Utáltam a főtt krumplihéj szagát, – terjengett az egész konyhában- amit anyukám főzött a malacnak. A tyúkok levágásáról, megpucolásáról pedig hallani sem akartam. Talán egyszer próbáltam segíteni anyukámnak, mert megkért, de hamarosan elhagytam a konyhát. Azóta az orromban van az a szag.
Mi még magunknak takarítottuk a szobánkat, és segítettünk a házi munkában. Nálunk még be volt osztva ki mit csinál, mi a feladata. Nem kaptunk érte jutalmat, ez volt a természetes. Kiskoromban, míg fel nem épült a házunk, olyan „szobánk” volt a tesómmal, hogy az ajtaja a ruhásszekrény volt. Este, mikor bezártuk az ajtót, vagyis kinyitottuk a szekrény ajtaját, a vasalatlan ruhák látszódtak. Mindig beleláttam valami ijesztőt a vasalatlan ruhák körvonalaiba.
Anyukámék még úgy építkeztek, hogy a mesteremberen kívül ott volt az egész rokonság, a barátok, ismerősök. Együtt építettük fel a házat. Mi, a gyerekek meg ásatásokat végeztünk közben, törött cserepek után kutatva. Délután lekváros kenyeret vagy hagymás zsíros kenyeret majszoltunk. Imádtuk!
Nálunk még együtt vacsorázott a család, hétvégén pedig minden főétkezés együtt volt. Nem csináltunk mást, csak beszélgettünk. Nem néztünk közben TV-t, telefonunk nem is volt. Kötelezően délben ebéd volt.
Mi nyáron akkor mehettünk a strandra vagy játszani, ha előtte a krumplibogarat leszedtük a krumplivirágról, és kigyomláltuk a gyomot a zöldségek közül. Ezért inkább korán keltünk, hogy hamar végezzünk. Nekünk még volt TSZ, ahova hordhattuk a két hatalmas fáról leszedett meggyet, és ott pénzt kaptunk érte. Ezt eltehettük zsebpénznek. Pedig mennyire utáltuk, mert az a meggy soha nem akart elfogyni a fáról. Aztán kiskocsival húztuk a TSZ-be. Nem féltünk, hogy elüt valami. Akkor még a Trabantok pöfékeltek, kispolszkik suhantak, és menő Ladák gyorsultak el mellettünk. Betti barátnőmmel azon veszekedtünk, hogy az most Lada vagy Zsiguli. Én azt állítottam, hogy Lada, ő azt, hogy Zsiguli. Nem sok volt a városban. Néha azt játszottuk, hogy melyik autóból van több, hát a Trabi nyert mindig.
Mi még sok havat élhettünk meg. Láttunk gyönyörűen csillogni hópihét az est fényei mellett. Ilyenkor minden olyan békés volt, és gyönyörű, azt gondoltad ez örökké tart. Még volt a télnek illata. Volt, hogy térdig ért a hó. Rengeteg hóembert építettünk, és nekünk még hetekig állt a kertben. Nekünk még volt a pincében sárgarépa a homokban, hogy ne fagyjon meg, és szenet is találtunk a kazánházban. Lyukas piros fazék meg mindig akadt a sufniban, így nekünk még klasszikus hóemberünk volt. Nekünk még voltak évszakaink. Volt őszi, téli és tavaszi kabátunk. Még váltogatni kellett. Februárban elolvadt a hó, márciusban pedig eső esett. Télapó szánon jött, a nyuszi pedig már a zöld fűben ugrált.
Mi még nyáron sároztunk, és agyagtéglából építettünk bunkert, vagy nádból indián sátrat. Fára másztunk és az volt a házunk. Bankárost játszottunk, falevél volt a bankjegy, az arany meg a sóder volt leszitálva. Éttermeset is játszottunk. Faládák voltak a berendezések, régi centrifuga a fagyigép, sárból, falevélből készítettünk ételeket.
Mi még „Winnetou”-n és a „Volt egyszer a vadnyugat” című filmeken nőtünk fel. Szerettük a „Piszkos tizenkettő”-t, és a fiúknak volt játék puskájuk. A farsangra indián, Sandokan, cowboy, katona jelmezeink voltak.
Fiú testvéreink még bevonultak katonának, hacsak nem talált egyéb iskolai elfoglaltságot, de kötelező volt. Ott tanultak fegyelmet, kitartást, férfiak lettek, mire leszereltek.
Nekünk még hétfőnként adásszünet volt a TV-ben. Még megéltem a fekete-fehér TV-t, és aztán lett színes. Később lett videónk, majd Commodore16 számítógépünk, amit apukám Bécsből hozott.
Nekünk még nem volt gyermekkorban mobiltelefon, és postán kaptunk levelet, hogy felvettek a választott gimnáziumba vagy sem. Még könyvből tájékozódtunk a lehetőségekről. Én még levelet írtam Pataki Áginak Budapestre 12 évesen, hogyan lehetek én divattervező. Még elhittem, hogy anyukám feladja a levelet a postán, amit én írtam meg, cím nélkül. Pataki Ági Budapest….
Nekünk még voltak határozott elképzeléseink mi akarunk lenni, ha felnővünk. Nekünk sok példaképünk volt, akiktől tanulni lehetett, akikre felnéztünk és akik példát mutattak. Becsült szakma volt a szakmunka, és voltak választásaink.
Általános iskolában a vonalzót körömfestésre is használták a tanárok, a kulcscsomóval meg kosaraztak. Kötelező volt az énekkar, a futás, a szakkör, és a technika órán varrtunk, faragtunk. Köpenyt hordtunk, hogy vigyázzunk a ruháinkra, és ne legyen megkülönböztetés. Akkor még neveltek, tanítottak minket. Akkor még volt fegyelem, és tiszteletadás.
Nekem még olyan harangszoknyás matektanárom volt gimnáziumban, aki a zoknira húzta fel a szandált. Őt utáltam, mert megkeserítette a gimis éveim. Viszont ami akkor fájt, az megtanított bizonyítani, megerősített, és azóta se hagyom eltaposni magam. A matekot pedig értem, szeretem, és azóta is tudom.
Nekünk még a fiúk udvaroltak. Húzták a hajunkat, vagy éppen meglöktek, később már levelet írtak, vagy üzentek. Mi még lassúztunk az iskolai bulikon. Olyan hatalmas nagy magnónk volt, ami úgy nézett ki, mint egy DJ pult felfordítva. Azt is apukám hozta Bécsből. Minél nagyobb és színesebb volt, minél több gomb volt rajta, annál menőbb volt.
Én még megtanultam anyukám mellett, hogy mi a háziasság. Megtanultam főzni, régi mosógépen mosni, aztán hogyan kell a centrifugát leszorítani, hogy ne akarjon kiszaladni a világból, mert úgy rázkódott. Még kifeszített zsinórra teregettünk, és ilyenkor finom illat lengte be a levegőt. Megtanultam dagasztani, nevelni a tésztát. Megtanultam a konyha és főzés rejtelmeit. Nekünk még Horváth Rozi szakácskönyvünk volt. A sütőbe gyufával gyújtottunk be, és gázt kellett cserélni, ha elfogyott.
Mi lányok pöttyös és csíkos könyveket olvastunk. Még erős volt a képzelőerőnk, és a könyv olvasása lekötött bennünket, át tudtuk élni egy-egy történetet.
Én még abban a korban éltem, amikor 50 fillér volt a kifli, a fagyi meg 2 forint. Volt vanília és csoki, majd jött a puncs. Még akkor ABC volt a bolt neve, ahova mentünk a szőke és a barna Coláért. Még ettünk Zizi cukrot, és valami olvadós csuda cukrot, ami pici műanyag flakonba volt bezárva. Mindig ki kellett szívni, vagy a nyelvedet próbáltad amennyire csak tudtad beledugni, hogy egy csepp se maradjon benne. Még volt téli fagyi, ami nem volt hideg, és cumi formájú gumicukor. Karácsonykor meg csak egyfajta szaloncukor volt, a Konzum.
Hatalmas fánk volt karácsonykor, és még csengetett a Jézuska, ha megérkezett. Izgatottan leskelődtünk a lépcsőfeljáróban, ahonnan mindig bezavartak a szülők. Még akkor nagy hajasbabával játszottunk, ami most csak horrorfilmeken látható és Annabell a neve. Később ismertem meg a Barbie elődjét, amit a pesti unokanővér hozott magával.
Nálunk még két régió volt. A „bunkó pesti” meg „vidéki paraszt”. Még nem ismertük egymást. Aztán amikor a pesti vidékre utazott egy lagzira, akkor ismerte meg igazán mi az, hogy mulatni, és ÉLNI.
Mi még a családi eseményeken nagy ebédet ültünk, aztán mulattunk, táncoltunk és énekeltünk. Mi még apukánk lábára állva tanultunk meg táncolni. Mindenki együtt örült, együtt nevetett.
Aztán a vidéki meg elköltözött pestre, hogy megváltsa a világot, hogy tanuljon, tapasztaljon. Majd, amikor gyerekei lettek, visszaküldte őket vidékre nyaranta a nagyszülőkhöz, mert ott sokkal jobb.
Én az ókorban születtem, ahogyan a gyerekeink nevezik, a 70-es években. Amikor megismerhettem Katona Klári, Máté Péter, Beatles, Rolling Stones, ABBA, Cher dalait, és még rengeteg ma is helytálló slágert, amit a gyerekeink is szívesen hallgatnak.
Én abban a korban születtem, amikor még TV sem volt minden háztartásban, és 50 év után chatgpt-vel beszélgetünk, ha nincs más kivel. Abban a korban születtem, amikor még a nagyszüleink megélték az első és második világháborút, és álmomban sem gondoltam, hogy a harmadik világháború is kitörhet. Abban a korban születtem, amikor még térképet forgattunk, hogy el ne tévedjünk egy másik városban, most meg GPS navigál. Abban a korban születtem, amikor fakanállal kellett fél óráig kevernem a tojást a cukorral, hogy a négyes változó meglegyen -cukrász nyelven szólva, most meg fél perc alatt a robotgép habosra keveri mindezt. Még abban a korban születtem, amikor a követ úgy mostuk, hogy kézzel csavartuk a felmosó rongyot, miközben görnyedtünk, most meg robotporszívó kergeti a macskát a szobában.
A legnagyobb és legmeghatározóbb átalakulás a mi életünkben ment végbe. 50 év alatt. Ami szinte elrepült. Tartalmas volt, szinte feldolgozhatatlan, élményekkel teli. Néha igaz sem volt, olyan rég volt, olyan szép volt.
Ezek velünk, velem maradnak, soha senki nem veheti el. Értéket őrzök, és igyekszem a legjobb tudásom szerint tovább adni, mesélni az emlékekről, felidézni, örülni, sírni, ÉREZNI!
