Vannak olyan pillanatok, amikor egyszerre vágyakozol, ugyanakkor kedvtelen is vagy, pedig menni kell, várnak. Szeretnél részt venni, ez nem kérdés, de mégis olyan nehéz. Olyan, mintha súlyos terheket cipelnél a ridikülödbe, és nem akarod magaddal vinni, mert az olyan hülyén néz ki. Hiszen egy ilyen programra az ember nem visz különböző mázsás súlyokat, pláne nem egy ridikülben. Próbálsz kapaszkodni valamiben, ami előrébb visz, vagyis inkább lökdös, hogy készülj, jó lesz, de unszolod magad, és ha tehetnéd felpofoznád magad.
Sminkelsz, de marhára nincs kedved. Mire végzel, picit jobb kedved lesz. Rájuk gondolsz, régebben találkoztatok. Eszedbe jutnak az akkori mondatok, gondolatok. Máris mosolyt csal az arcodra. Aztán eszedbe jut a régmúlt, hogyan ismerkedtetek meg. Hírtelen minden kezd megváltozni.
Érzem a pillangókat a hasamba. Eltelt 20 év. Nagyon sok idő, és annyi minden történt Velük, velem. Mégis megmaradtunk egymásnak. Ez így van elrendelve. Így vagy úgy, de az életem részei. Már izgatottan válogatom a ruháim. Szépnek, csinosnak akarok látszani. Nem akarom, hogy lássák, hogy előtte a súlyokat pakolgattam ide oda.
Belenézek még utoljára a tükörbe. Rendben lesz, megállapítom. Mosolygok, és szinte repülök, hogy kivettem a ridikülből a súlyokat. Örülök, hogy vannak nekem. Örülök, hogy nem hagyjuk egymást magára. Ritkábban találkozunk így együtt, de mindent tudunk a másikról. Boldog vagyok, hogy vannak, és boldog vagyok, hogy könnyebb a táskám. Vidám volt a délután, gondtalan, és múltidéző.
Ezek azok a délutánok, pillanatok, érzések, amiket már különösen becsben tartunk, és nagyra értékelünk. Ezek az érzések erősítenek, és juttatják eszedbe, hogy nem vagy egyedül.
Amikor a vörösek találkoznak….
