Oroszlánlélek

KÉTSÉGEK KÖZÖTT… (2023.03.15.) Történet hogyan válik egy anya oroszlánná…

Anya vagyok, és azt érzem, amit ő. Fájdalmat, keserűséget, félelmet, és végtelennek tűnő bizonytalanságot. Állandó kétségek gyötörnek.

„Több hónap kínszenvedés és megaláztatás. Nőgyógyászok látogatása, majd sürgősségi ügyelet, aztán kórház. Valamit mindig megállapítottak, gyulladás, fertőzés, baktérium. Aztán ez ismétlődött, sürgősségi, vakbél…ja azt már kivették, akkor vesemedence gyulladás, írunk fel rá gyógyszert…mintha csak egy számtani sor lenne. A reumatológia maradt csak ki.

Aztán december, karácsony előtt. Sürgősségi ügyelet este fél tíz egy neves kórházban. Egyedül, reszketve és nem a hidegtől. Fájdalom elviselhetetlen. Az asszisztensek lenézőek, gúnyosak. Nagy nehezen „felébresztik” a nőgyógyászt, aki még megalázóbban szól: „-minek jött?”, „-most mit kéne csinálnom?”
Összeomlassz, majd az utolsó lélekjelenléted megszólal: „Nekem kellene megmondanom?” Egy gyors vizsgálat, valamit ráfirkant a papírra, na egye fene elküld hormon vizsgálatra, aztán sírva rohanva távozol, mert szabadulni akarsz, menekülni a további megaláztatástól, és már nem is fizikai fájdalom nagyobb, hanem a lelki.
Másnapra sem múló borzalmas fájdalom, és egyéb tünet. Sikerül a kerületi szakrendelőben egy aznapi időpontot kapni egy nőgyógyász onkológushoz, aki UH-n látott sok cisztát, PCOS-t megállapít, de mást nem, viszont tovább küld egyéb laborvizsgálatra, és végre komolyabban veszi a tüneteket.
Katasztrofális laboreredmény. Daganat? Autoimmun betegség? Ciszta, PCOS? Valamilyen gyulladás? Kétségek két ünnep között. Lehet sérv okozza mindet? Nyújtás, gerinctorna és karácsony este. Talán ez segít. De nem…

Ő 19 éves, én meg az anyukája.

Január 1.-én koccintáskor, miután áttúráztam a szilvesztert, mert semmihez nem volt kedvem, azt mondtam a férjemnek, addig semmi másra nem fogok fókuszálni, míg ki nem derítem, mi a baj.
Az összes orvosi papírokat előszedtem -több évre visszamenőleg-, leleteket, laborvizsgálati eredményeket, és kutatni kezdtem. Összehasonlítottam, összefüggéseket kerestem, utána olvastam, elemeztem, és meggyőződésem lett, hogy ez ENDROMETRIOZIS.

Már hallottam ezt a szót, de nem tudtam pontosan mit is jelent. Jobban beleástam magam, és ledöbbentem, hogy milyen alattomos betegségről van szó, és mennyi ideig képes az emberi szervezetben megbújva ólálkodni, és lassan behálózva a női lét mivoltát porrá tiporni. Mintha csak egy ragasztós halászhálóval merítenék ki a női kismedence szerveit, és szorosan összekötnék, mint egy kötözött húsvéti sonkát.

Nem volt kérdés, hogy kimondottan ilyen irányú orvosszakértőt, kórházat kell felkutatni. Telefonálgatások egyik kórházból a másikba, időpont egyeztetések, keresgélések az interneten, hogy eljussunk egy névhez, egy helyhez. Aztán véletlen valaki meghallotta a telefonbeszélgetésemet. Így jutottunk el egy orvos specialistához.
Először éreztem, hogy van pici kapaszkodó. Aztán a pici kapaszkodásból kaptunk egy erős köteléket. Egy olyan facebook csoportot, melyet beteg nők ezrei hoztak létre, hogy egymásba fogódzkodva segítsenek, és tudják egymást támogatni. https://www.facebook.com/groups/2909583322390601/?hoisted_section_header_type=recently_seen&multi_permalinks=6755067241175504

Végtelen hálával tartozom nekik.
Aztán jött még egy mentőöv az ALAPÍTVÁNY (szerencsére bármelyik platformon megtalálhatóak)
 https://endometriozismagyarorszag.hu/ https://www.facebook.com/endometriozismagyarorszag
https://www.instagram.com/endometriozismagyarorszag/

akik gőz erővel azon dolgoznak, hogy ne kelljen ezeken átmenni a nőknek, hogy érezzék, nincsennek egyedül, hogy fogják a kezüket, hogy rátaláljanak megfelelő orvosokra, hogy tudjanak hova fordulni segítségért, hogy összejöveteleket szervezzenek, hogy személyes találkozások keretein belül összetartsák ezeket a nőket, hogy támogassák a műtétre várókat, és a legfontosabb, hogy támogassák a kutatásokat, mert

NEM LEHET, hogy ennyi nő, ennyi szenvedést, és ennyi megaláztatást tűr el. Nem lehet, hogy senki nem tud róla, és nincs elegendő tudás birtokában.A mai napig nem tudni miért alakul ki ez a betegség, hogyan lehet végleg megszabadulni tőle, és hogyan lehet ezt fizikálisan, mentálisan megbirkózni ezzel a teherrel nem csak a betegnek, de a hozzá tartozóinak is.

Ő 19 éves, én meg az anyukája.

Április elején lesz műtét, mert akartam, hogy lássa még másik orvos, és akartam, hogy legyen MRI is, és akarom, hogy megszabaduljon a fájdalmától, akarom, hogy egyszer kelljen csak és végleg kés alá feküdnie, hogy ettől a halászhálótól, és maradványaitól végleg megszabadítsák!
Anya vagyok, és azt érzem, amit ő. Fájdalmat, keserűséget, félelmet, és végtelennek tűnő bizonytalanságot. Állandó kétségek gyötörnek. A halász mikor veti ki újból a hálóját?

DE mi NŐK erősek vagyunk, és összetartunk! Nem vagyunk egyedül!„

Azóta Ő boldog, kiegyensúlyozott. Jól van. Tudja hogyan álljon ki magáért, és vegyék emberszámba nem csak az orvosnál. Mert emberek vagyunk, NŐK. Na félj kiállni magadért, légy felvértezve, minden eshetőségre felkészülve, és ne feledd: NEM VAGY EGYEDÜL!